Az anyagi kár jelentős

Nincs megállás, alig lihegtük ki a Pünkösdi Regatta fáradalmait, eljött az ideje új fáradalmak begyűjtésének. A holdjárás szeszélye folytán az Évadnyitó a harmadik versenyként szerepel a versenynaptárban, annak ugrottunk neki az elmúlt hétvégén.

Nem sikerült a triplázás

Éva Péter sofőrje volt, bajnoki focimeccsére fuvarozta a fiatalurat, így a futamon mindkettőjüket nélkülöznünk kellett. A fedélzeten üdvözölhettük viszont szeretett hajóorvosunkat, aki rokkeres lobonccal készült a sikerre. Régóta szívesen látott vendég az Évadnyitón, meg persze hívám én máskorra is, csak valamiért mindig Korfura utazik. Vitorlázni... Pénteken pedig bekéredzkedett a nagy csirke (Pipó bátyja, Aklan Gyuri, ezer éve ismerjük egymást) kisfiával, a 6 éves Gyurcival. Jól tette.

Két megnyert verseny után vérszemet kaptam, hátha... Szelet ígért az előrejelzés, az nekünk jó jel volt. A barátságos, 12 órás rajt miatt ráértünk szombat reggel leutazni Füredre, Netuddkivelkettesben mentünk. A 9 óráig tartó nevezés miatt azonban nem lustálkodhattunk. Kelés 0600, reggeli az autóban. Időben le is értünk, a nevezésnél viszont nem várt tömeg fogadott. Meg kellett kötnöm a kötelező felelősségbiztosítást (20e, Allianze), amúgy minden papír rendben volt. Nevezés után Netuddkivel fagylaltozunk, míg szép sorban megérkeztek a csapat tagjai: András, Dév, Orló és Szilvi. Atis már péntek este lement.

A vízről érkező barátaink rettenetet meséltek: Sáfián Laci a legkisebb vitorlák kikészítését javavolta elgyötörten, Szityu meg sokat sejtető mosollyal egyezett bele a javaslatomba, miszerint 15 ktn fölött ne húzzunk spít.

Rettegve mentünk ki a rajtra. Jól tettük viszont, hogy időben kimentünk és körülnéztünk, mert sok információt gyűjtöttünk. SW fújt, műszerünk szerint 12-15 ktn. Ahogy kipróbáltuk a hátszelet, éreztem, hogy meg fogjuk bírni a spít, pláne, hogy Dév és Gyuri is ott van, akik átlátnak egy esetleges havária helyzetet és megoldják.
Ilyenkor dilemma, hogy a parthoz közelebb rajtoljunk, hogy lévén mélységünk, kicsit élesebben tudjunk menni (azonban közel van a part, egy idő után nem tudunk vészhelyzetben ejteni: ez nem rózsás kilátás), vagy a vízhez helyezkedjünk, hogy tudjunk a nyomingerekben ejtegetni (azonban felszúrhatnak a lentről éleskedő útjogos hajók: igen kellemetlen tud lenni, ha nekem egy erősödésben ejtenem kellene). Dév ez utóbbit javasolta, bennem azonban még élt a keszthelyi futam emléke, milyen nyomasztó volt az állandó mélységhiány még nagyobb szélben is. Úgyhogy, azért, hogy minden szarból jusson valami, középtájra helyezkedtem. Nem is sikerült rosszul a rajt, a régi hajónk zavart csak egy pötit, de egy pillanat alatt otthagyuk. Bekészítettük a spít és a három perces jelzéskor (még a rakétát is láttam) felrántottuk. Arcomra természetesen azonnal kiült az ilyenkor megszokott halálfélelem, ezt Nagypipó igyekezett eloszlatni a „nefossámá” kifelyezés gyakori ismételgetésével. Szilvinek még a futam előtt felhívtam a figyelmét a várható remek fotótémákra a fetrengő hajók személyében és úgy is lett. A mi menetünkre rajtam kívül csak Dév figyelt, a többiek tekergették a fejüket, kimeredt szemmel jujjogtak, Szilvinek meg lemerült a fényképezőgépe, annyit kattintott a fotogén borulásokra: ennek később lesz jelentősége.

Imike falsolt - nem kellett volna

Mi viszont baromi jól menünk.

A kormány búgott, a hátraült emberek miatt a hajó orra szépen kiemelkedett a vízből, sebességünk nem csökkent 9 ktn alá. Volt egy jó ejtésem is, a rajt után 23 perccel. Versenytársaink közül csak a Praetor tartotta velünk a lépést. Sajnos egyre inkább látszott, hogy halzolás nélkül nem tudjuk venni az alsóörsi bóját (az a fránya mélység...), úgyhogy egy viszonylagos gyengülésben elszántuk magunkat ée meghalzoltunk. Jól sikerült, a hajóorvos kezelte a grószsottot, kicsit tartottam attól, mi lesz, ha nem tudja elég gyorsan kiengedni a vitorlát a manőver második fázisában (felborulunk), de sikerült neki. Jöhet máskor is. A Praetor többször fotogén volt ebben a szakaszban, sikerült is ebből jelentős előnyt kovácsolnunk.

Tiszta térben, egyedül vettük az alsóörsi bóját, és nekilódultunk a Tihanyig tartó krajcnak. A grósz maradt reffelve, a verebek kiültek, jó volt a sebességünk. A 200 m-el mögöttünk haladó Praetoron kívül nem is láttuk a többi Nauticot, annyira vezettünk. Abszolútban is jól álltunk, a 70-es cirkálók alig voltak előttünk, vertük a 11m OD-t és a Black Magicet (azt takkról takkra jobban...). Vadász azt válaszolta az el nem hangzott kérdésre, hogy „igen,, köszönöm, kurva jól érzem magam!” Én is hasonlóképp, de gondolom, senki sem búslakodott az adott pillanatban.

A Praetorra fordulgattunk, megnyugtató fölénnyel, amikor egy sima menetben beütött a krah. A fok nemes egyszerűséggel szétdurrant. Elindult egy hasadás az első éllel párhuzamosan, és a vitorla megszűnt.

Dév tanácsára hátszélre ejtve (gyakorlatilag viszzafelé vitorlázva Alsóörs felé...) leszedtük a hullát, majd a maradék erőforrással (refffelt grósz) ismét bekapcsolódtunk a küzdelembe. Felmértük a helyzetünket: a Praetor persze elment, de senki más nincs a közelünkben. Akkor hurrá, ezüst még lehet (az is szépen csillog). Fok nélkül persze igen kis hatásfokkal lehet csak krajcolni, az élesség hiánya miatt jelentősen romlik a térnyerés, de azért lehet szél ellen haladni. Vettük is a tihanyi bóját, de nem tudtunk kireffelni, mert a grósz is el volt szakadva az első élénél a reffszem alatt... Szóval mint egy invalidus, verettünk a cél felé, mindenki full taklival, mi meg fok nélkül, reffelt grósszal. Mindegy, így is beértünk, még az öreg Cocót is megvertük 2 m-el, ami azért szép teljesítmény, pötit büszke voltam rá. De ezt az érzést persze elnyomta az elvesztett futam és az anyagi kár miatt érzett csalódás.

Kikötés után a mancsaft hagyott búslakodni, minden teendőt ellátott a hajó körül. Aztán nekiláttunk beszélgetni, majd mikor elment, aki el akart menni, Netuddki (aki éhes volt!!!) noszogatására elmentünk pizzázni. Aztán elkezdtem várni Évát és Pétert, aki a tervezett időben megjött.

Nem hoztak jó hírt, Péterék 7:2-re kikaptak az éllovastól, Péter nem rúgott gólt. Még ez is...

Szép emberi gesztusként Szityu, amikor megtudta, mi történt a vitorlánkkal, kérdésemre azonnal felajánlotta, hogy válogathatok a használt vitorlái között, hogy el tudjunk indulni a következő hétvégi csopaki pályaversenyen. Nagyon jól esett ez a nemes sporttársi gesztus. A felajánlás annál inkább is jól jött, mert ugye most nincs pénzünk vitorlát vásárolni, a Veréb meg vmi szponzort is szervezett a hajónkra a csopaki versenyre.

Megfelelő mennyiségű alkohol elfogyasztásával eltelt a szombat hátralévő része, majd vasárnap előre eltervezetten családi/baráti vitorlázással, lötyögéssel múlattuk az időt.

Uticélul – tekintettel a rokkantvitorlásra – a közeli Tihanyt válaszottuk ( a távolabbi Fűzfő v. Lelle helyett), ott viszont egy gyalogtúra keretében felvittük a beteg grószt a vitorlavarró nénihez (pontosabban Atis felbuszozott vele).



Az apátság mellet jó turiszt módjára gyönyörködtünk a kilátásban.

Ha meg már Tihanyban voltunk, megebédeltünk a bablevesesnél (én kivételesen halászlét meg roston pontyot ettem, az is jó volt).




Füredre visszafelé meg már grószunk sem volt... Szegény Meniscus, úgy nézett ki, mint egy pisztráng a vacsora után. Még jó, hogy a motor működött. Aztán Füreden még lefényképeztük a fok hulláját a telefonommal: Szilvinek a futamon lemerült a gépe, annyian borultak. Beszéltem a vitorlavarróval (Doyle), majd megnézik. Nem sok reményt fűzök a tárgyalásokhoz, általban a fizetésig tart a joviális mosoly.



Ez történt az Évadnyitó hétvégéjén.