Velorex

Ugye megsemmisült a fokunk az Évadnyitón, így kétségessé vált indulásunk a következő hétvége versenyén, az OKI Kupán (Szilvi képei itt). Ez pályaverseny, amit kötelező edzésnek szoktam előírni az „A” csapatnak. Dév igazoltan hiányzott Kolos bárányhimlője miatt, Éva ismét Péter sofőrjeként teljesített szolgálatot, Levi és Szivi idén még le se dugta az orrát a hajóra, a hajó pedig beteget jelentett. Azért elindultunk és gyűjtöttünk is pár hasznos tapasztalatot.

Vízbe esni nem jó.

3+2 futamos pályaverseny, trapéz pályán. Szél SW 8 ktn körül (a szélcsend miatt visszalőtt első futam után alakult ki).

Első futam: a rajtjelzések körüli mizéria miatt OCS, ugyanis elrajtoltunk a mezőnnyel a rajtjelzésnek gondolt lövésre, mint kiderült, korán, visszafordultunk, majd látjuk a szemben rajtoló hajókat, erre visszafordulok, naná, hogy a vonalon kívül... Mindegy, végigcsináljuk a futamot, szörnyű kínlódás: a Szityutól kapott fok kicsi, az első éle mintegy 1 m-el rövidebb a kelleténél, teljesen fel kell húznunk, hogy be lehessen tekerni, az alsó éle a fedélzet felett egy méterrel, nevetséges látványt nyújt: mintha valami zászlót húztunk volna fel. Meg is van az eredménye:látványosan lassabbak vagyunk mindenkinél. OK, próbálkozzunk a topgénuával, azzal van sebességünk, de mintegy 10-15 fokkal tompábbak vagyunk. Nem fizet krajcban... Na mindegy, teszi mindenki a dolgát, persze az orrmancsaftnak meggyűlik a baja a spinnaker-topgénua kombóval, még meg is magyarázza, erős hanghatást kiváltva hátul. A befutóban még spível lenyomjuk a Fantomot, enyhe gyógyír valós sebeinkre.

Második futam: másfél perccel a mezőny után rajtolunk. Pályán fizet... Az történt ugyanis, hogy a befutó után várakoztam a következő rajtra, majd audiovizuális információk alapján a legénység megkérdezte, hogy nem megyünk-e el a rajtterületre, ami persze nem a befutóban volt, ahogy én hittem... Motor on, rohanás, késés, mi kell még a boldogsághoz? Naná, hogy szarul megyünk: a másodosztályú hardver és szoftver könyörtelenül büntet.

Harmadik futam: megmutattuk! Megmutattuk, mit tudunk, ha rendben rajtolunk: második hely az Arwen mögött, akinek végig a nyakán lihegtünk. Volt egy-két szép húzásunk is, mantrázva a szeretve tisztelet taktikusunk jól ismert szófordulatait (rakd tele a fokot báz, csak úgy tudod megverni, ha vele mész vazze, ejcsémábazmegnavégre! stb.). Ezzel a jó érzéssel mentünk ki a partra.

A parton buli, családi hétvége, tűrhető kaja. Kaja közben értekezlet, ahol elmagyarázom a mancsaftnak, hogy mit miért mondok a hajón verseny közben, miért úgy, ahogy és milyen reakciókat várok el, igyekszem növelni az egyéni felelősségérzetet, majd hagyom a mancsaftot is beszélni. Látszólag békében ér véget az értekezlet, lehet, hogy valamit meg is értettek abból, amit mondtam. Majd meglátjuk.

Elered az eső, ahogy az várható volt a sűrű fekete felhők láttán, visszahúzódunk a hajóba, ahol tudatmódosítással és tartalmas beszélgetéssel múlatjuk az időt. Végre megtudom, mit tanul Pipó (humán ökológia) és az mire jó. Tudásom növekedése nem csökkenti a dologgal kapcsolatos kételyeimet, sőt, számos új kérdést vet fel bennem. Ennek azonban nem adok hangot, mert egyszer minden beszélgetésnek véget kell vetni. Az eső elálltával még meglátogatjuk barátainkat a parti asztaloknál, jól tesszük, mert így alkalmam nyílik a telefonom vízállóságát tesztelni. Történt ugyanis, hogy amikor többszöri unszolásomra a Szilviorlót sikerült távozásra bírnom, a far felől hajóra léptem, de csak majdnem. A másodperc tört része alatt megváltozott a világ: minden elsötétült, nagy zajt hallottam, vizet is éreztem. Mikor realizáltam, mi történt, elkezdtem a túlélésemen dolgozni, szerencsére higgadtan elővettem az anno az úszóleckéken tanultakat, alkalmaztam, és fel is bukkantam a felszínre. Kicsit küzdöttem a látszat kedvéért, csapkodás közben megvártam az Orlót, aki pisilniindulásból szaladt vissza Szilvi rémült kiáltozására, a kedvéért megpróbáltam egyedül szabadulni szorult helyzetemből, majd hagytam segítőkészségét érvényesülni: szóval kihúzott. Közben imádkoztam, hogy ne legyen a telefon a zsebemben, naná, hogy ott volt. A hideg víz okozta sokkon és a lelki traumán túl csak a szégyenérzetem volt nagyobb: hogy eshettem ÉN bele a vízbe? Miközben csöpögő ruhában remegő kézzel próbáltam kioperálni az akkumulátort a telefonból, égő füllel láttam Éva arcát magam előtt, hogy röhög mikor meghallja a sztorit. Nem is mesélem el neki, röhögjön a kurvannyán.
Éppen próbáltam reanimálni magam, hálózsák alatt vacogva, amikor bezúdult a jókedvű mancsaftéria a hajóra és elkezdtek fennhangon jókedvűnek lenni. Engem is invitáltak, sértődötten utasítottam vissza, mondván, ne zavarjanak a reboot közben.
Aztán vége lett a napnak.
Másnap reggel a szomszéd hajón elmesélték, hogy fertőző vízbeesést produkáltam, ami mellettünk két további áldozatot szedett. Ők súlyosabb károkat szenvedtek. Lehet, hogy az esőben volt valami?


Vasárnap két további futamot abszolváltunk, szarul, szeretném hinni, hogy ez a hardver hiányosságok miatt volt. De lehet, hogy nem...
De legalább nem volt semmilyen technikai malőrünk. Lehet, hogy ez az előző esti értekezleten elhangzottaknak is köszönhető. Szuper lenne.

A verseny után azonnal irány Füred, Szilvi gyönyörű természeti jelenséget fotózott: a Bakonyt teljesen eltakarta a esővel lelógó felhő, a part viszont élesen látszott. Gusztustalanul giccses.
Az eső persze elkapott minket is, én okosan a kajütben töpörtyűztem, átengedve a bőrig ázás lehetőségét Matyinak, aki élt is vele. Kikötés után ténykedtünk, majd hazajöttünk.

Hát akkor most új fokra fel!